Csak még egyszer, utoljára

No Comments

Telefoncsengés zavarta meg a szoba csendjét. Még csak este fél tíz volt, de Judit már aludt. Amióta eldöntötte, hogy minden nap ötkor felkel és önfejlesztéssel tölti a reggeli órákat, kilenc körül lefeküdt, és a legtöbbször azon nyomban elaludt.

Judit céltudatos nő volt. Az ágya mellett lógó parafatáblára tűzött, precízen három részre osztott papírlapon sorakoztak takaros kis listába szedve az élete egyes területeit érintő céljai. A Karrier és az Önfejlesztés címek alatti lista számos elemét kipipálta már. Egyedül a Párkapcsolat oszlop tanúskodott arról, hogy a nő életének mégsem minden területe uralható a néha már-már mániákusnak tetsző tervezéssel és kontrollmániával.

– Halló? – Rá sem pillantott a képernyőre, ahogy felriadt, azonnal felvette a telefont.

– Figyu, Jucikám, baj van – szólt bele egy férfi a telefonba kásás hangon.

– Viktor… mondtam már, hogy ne hívogass. Befejeztük, hagyj békén. – A hangja határozottságot sugallt.– Jó, jó, tuuuudom. – Az u betűt elnyújtotta, Judit a vele töltött hónapok tapasztalatai alapján pontosan tudta, hogy mikor csinálja ezt. Már éppen kinyomta volna a telefont, amikor a férfi ismét megszólalt.

– De most nagy baj van. – Judit sejtette, mi lehet az a nagy baj. Hónap vége lévén arra tippelt volna, hogy elfogyott a segély, vagy esetleg a haver, akinél Viktor az utóbbi időben meghúzta magát, kitette a szűrét.

– Nem adok pénzt. És nem alhatsz itt. – Elemelte a fülétől a telefont, hogy a képernyőn megkeresse a hívást megszakító gombot, ekkor azonban a férfi ismét megszólalt.

– Nem olyan baj. Nnagggy baj. – Az n és a gy hangokat indokolatlanul megnyomta és elnyújtotta, Juditot már ettől is a gutaütés kerülgette. Nem értette, hogy szerethetett valaha is egy ilyen szétcsúszott, semmirekellő alakot. – Behoztak a börtönbe, segíts.

– Mi van? Mi történt? – Mindenre számított, csak erre nem.– Megfo… megfop… megpofoztam egy zsarut. Segíts, csak még egyszer, utoljára! – A férfi, ahogy ébren töltött órái nagyobb részében, valószínűleg most is teljesen be volt állva. Judit utólag nem értette, hogyan nem volt az első pillanattól nyilvánvaló a számára, hogy egy függővel van dolga. Hiszen még a négyes-hatoson is rendszeresen füvet ajánlottak nekik a dílerek, amikor ketten utaztak. Amikor egyedül vagy a barátaival villamosozott, sosem történt ilyen. Legalább ennek fel kellett volna tűnnie, de nem. Ő hónapokig nem vette észre – valószínűleg azért, mert nem akarta észrevenni.

– Hogy mi van? Mit csináltál? Hol vagy most? – Judit védőügyvédként pontosan tudta, milyen következményei lehetnek a hivatalos személy elleni erőszaknak. Ahogy azt is, hogy valószínűleg nem ez az egyetlen bűncselekmény, amiért Viktort felelősségre vonják.

– Kaptam egy címet, hogy valami Balu olcsón adja… Odamentem, aztán egy zsaru nyitott ajtót… De nem úgy volt felöltözve, normálisan pólóba’ meg farmerbe’ volt… Aszittem, a Balu az… Mondom neki, hallom, tesó, hogy jó cuccod van, érdekelne… Erre hív, hogy menjek beljebb… ott meg látom, hogy teli van zsarukkal, azok rendes zsaruruhába’ voltak… Kirakodva egy kiló cucc az asztalra… Az egyik azt mondja, fiatalember, tessék a mellékhelyiségbe fáradni… mondom neki elnézést, itt se vagyok, a szomszédba akartam menni, eltévesztettem az ajtót. Erre hangosabban mondja, hogy fiatalember, tessék a mellékhelyiségbe fáradni… Mondom nem kell, jogom van elmenni innen, hagyjon békén, elállta az utamat, pofon vágtam… de Jucikám, jogom lett volna elmenni, nem? Jogtalanul tartottak ott meg jogtalanul hoztak be, nem? Segíts má’! – A nő szóhoz sem jutott a monológ hallatán. Az egész helyzet annyira abszurd volt. Itt állt sikeres védőügyvédként, több éves praxissal, és eddig az egész karrierje során nem hallott ilyen lehetetlen történetet. Egyébként is, mennyire kellett betépni ahhoz, hogy még az egész hercehurca után is így be legyen állva valaki?

– Nem. Nem kellett volna elmenned egy díler lakására és nem kellett volna megütnöd egy rendőrt. – Az ügyfeleivel természetesen nem így beszélt, de Viktor nem az ügyfele volt, hanem az exbarátja.

– Akkor most nem segítesz? Hülye kurva. – Judit legnagyobb meglepetésére a férfi tette le a telefont. Az már kevésbé lepte meg, hogy az szinte azon nyomban újra csörögni kezdett. Hozzászokott már ehhez – verbális bántalmazás, majd megbocsátásért könyörgés, becézgetés. A megbocsátás után pár nappal pedig kezdődhetett elölről az egész.

Fogalma sem volt róla, hogy mit kellene tennie. Végül kis gondolkodás után felöltözött, majd autójával elindult a Gyorskocsi utca felé. Vezetés közben felidézte az emlékeket, amelyek között talált rengeteg szépet – a közös túrázást, a sörözéseket a kis falusi kocsmákban, a naplementét a Dunakanyarban. Aztán eszébe jutott az is, hogy mennyire csalódott volt, amikor Budapestre visszaérkezve a férfiról kiderült, hogy harmincöt éves létére gyakorlatilag nincs hol laknia és nincs megélhetése sem, a cigi pedig, amit néhány óránként elszív, nem csak sima dohányt tartalmaz. A vállalkozásból végül nem lett semmi, hiszen ahhoz némi kitartás is kellett volna. Esténként azonban, amikor a tárgyalásokkal, börtönlátogatásokkal és hosszú, irodában töltött órákkal teli nap után hazaért, és megkérdezte a férfit, hogy mivel telt a napja, rendre „tévét néztem” volt a válasz.

Juditnak nem kevés idő kellett annak megelégeléséhez, hogy gyakorlatilag ő tartotta el a férfit, és még a fogyasztását is ő finanszírozta. A szerrel önmagában nem lett volna problémája, nem tartotta károsabbnak, mint a nyugtatókat, amiktől a fél ország függött. Viktornak azonban rendszeresen dührohamai voltak, amelyek során sokszor ijesztően viselkedett. Ezek a legváratlanabb pillanatokban törtek rá, például ha nem volt otthon édesség vagy nem működött a wifi. Judit nem tudta, hogy ezt a fű okozta vagy a férfinak egyébként is dühkezelési problémái voltak, de pár hónap után belátta, hogy ez így nem mehet tovább, az ellentétek talán vonzzák egymást, de ha ez a vonzalom az egyik félre ennyire káros, akkor talán mégsem helyénvaló. Elhatározta, hogy lerázza a férfit, ám ő végül mindig visszakönyörögte magát. Legutóbb azonban, amikor Juditot pénzéhes kurvának nevezte, aki bajba jutott emberek szerencsétlenségéből él, végleg betelt a pohár, és ezt talán Viktor is érezte, mert ezután nem kereste egy ideig. Egészen addig, amíg fogdába nem vitték.

Ahogy az autóból kiszállva a Gyorskocsi utcai fogdaépület felé lépdelt, úgy érezte, mintha egy neonfényben villódzó önsorsrontás felirat felé haladna.

– Na jó, csak még egyszer, utoljára. – Azzal lenyomta a kilincset, és belépett a kapun.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s